Az utolsó golyó
                     1. Epizód


“Szóval így ér véget. Pedig olyan ígéretesen indult. Bár mikor mondták mi lesz a dolgom, gondoltam, hogy hasonló módon érhet véget. Igaz reménykedtem az elmaradásában, vagy legalábbis abban, hogy másképpen alakul. A sorsunkat, amit a Teremtőnk rendelt el nekünk nem változtathatjuk meg. Bármennyire is szeretnénk, az fog történni úgyis amit elrendeltek odafent. Hmmmm. Még a mai napig emlékszem arra a napra amikor ebbe az átkozott galaxisba kerültem. Weir irodájában kezdődött anno…”


Egy évvel és 6 hónappal korábban

Csak ültem az irodában és vártam, hogy Weir doktornő belépjen. Amíg nem jött alaposan szemrevételeztem a berendezést. Fényképek, néhány vázaféle és egy-két számomra felismerhetetlen dolog. Az asztal bal sarkában egy szép gyümölcs kosár díszelgett, roskadásig pakolva ezen galaxis legfurcsább gyümölcseivel. Némelyik látványa egészen kívánatos, míg másoké valósággal förtelmes. Már éppen azon törtem a fejemet, hogy egyiket megkóstolom, mikor hirtelen lépéseket hallottam a hátam mögül, az irányító felől. Felpattantam és megpördültem a tengelyem körül. Elképedve láttam, hogy nem egy nő érkezik, hanem egy férfi. Kissé borostás, és az öltözete is laza. Meglehetősen furcsa látvány nyújtott, nem is ez a megfelelő szó. Bizar, vagy inkább különös. Gondoltam nem figyelek rá, biztos valami “Én vagyok John Rambo, nekem nem kell alakizni”, őrmester lehet. Ahogy leültem volna, megláttam a névfelvarróját. Döbbentem vettem tudomásul, hogy ő a nagy John Sheppard alezredes. Nos, legalább a John-ban nem tévedtem.
Kihúztam magamat és tisztelegtem neki, mikor az irodába lépett.
- Alezredes úr, Paul Baxter hadnagy jelentkezem! Jelentem megérkeztem.
- Üdv, hadnagy. Üljön le. - Felelte egy laza tisztelgés közepén arcán vigyorral, közben Weir széke felé haladt. -
Mikor odaért leült rá. Kezeit összekulcsolta, szemeimbe nézett és belekezdett a mondókába. Persze azt megvárta, hogy én is leüljek.
- Hadnagy, magát nem véletlenül helyezték át ide. Tudtommal maga egy jó katona. Miután megkapta a speciális kiképzést, az újjá szervezett CSK-15 került, ami speciális feladatokat hajtott végre. Jól mondom?
- Igen uram.
- Remek. Maga többször harcolt idegenekkel, mint itt a legtöbb katona együttvéve. Igaz azok nem Lidércek voltak, de ez nem számít.
- Kérek engedélyt kérdezni.
- Csak tessék. - Tekint rám meglepve. -
- Uram, én a Goa’uldok, Ori katonák, Replikátorok ellen harcoltam, mint ön is tudja. A kérdéséből nekem úgy tűnt, mintha a Lidércekhez képest ezek cserkészek lennének.
- Nos, én nem harcoltam ezek ellen, de azt tudom, hogy mire képesek a Lidércek. A Lidércek csupán tápláléknak néznek bennünket. Egy cél élteti őket, hogy elkapják magát élve, aztán megegyék. Ha elkapják biztos a sorsa.
- Igen ezt tudom. Ez félelmetesen is hangzik. Beszéltem olyanokkal akik túlélték a Lidérc fogságot. Tudtommal maga is élvezte a vendégszeretetüket, ugye?
- Igen, de ezt miért kérdezi.
- Uram, én voltam Goa’uld és Ori fogságban is. A közös az volt bennük, hogy előbb megpróbáltak megtéríteni, hogy elhiggyem Istenek. Valamint az is, hogy ehhez minden eszközt bevetettek. A kukacok háromszor öltek meg, majd hoztak vissza az életbe. Minden egyes alkalommal megismertem egy darabot belőlük, de cserébe egyet magamból elvesztettem. Rájöttem, hogy annál nincs félelmetesebb, ha valaki azért kín vallat egy embert, mert az neki tetszik.
- Értem mire akar kilukadni. Belegondolva igaza van. Remélem nem vette zokon. - Érezni a hangjában, hogy számára kezd kínossá válni a téma. -
- Nem, uram. Elnézést, ha megbántottam a kirohanásommal. Csak, tudja sokat harcoltam az agresszorok ellen és hát….. Elhiszem, hogy önnek sem volt könnyű.
- Felejtsük el. Szóval, szeretnénk ha maga vezetné az újonnan megalakuló csapatot. A csapat neve, SGA-S.O.A.R.//Special Operation And Rescue, Különleges Művelet És Mentés//. Az egység feladata az lesz, hogy bajban lévő csapatokat mentsen ki és egyéb, olyan küldetéseket hajtson végre, amiben nagy az ellenséges túlerő.


                2. Epizód

Jelen


Sikerült a vérzést elállítanom. A repesz teljesen szétroncsolta a bal térdemet. A morfium hatalmas segítség, és persze ez a sínféle, akármi is. Így legalább nem fog mozogni a lábam, amíg eltápászkodom a kapuig. A drog, mint már mondtam óriási segítség, de fájdalom még így is van. Erőt veszek magamon és kordában tartom. Hátamat nekitámasztom a falnak és a lelógó inda segítségével felhúzom magamat, álló helyzetbe. Jobb lábam igénybevételével elugrálok a tőlem 4-5 méterre lévő M.A.L.P.-ig. A jármű sajnos már működésképtelen, de van rajta néhány használható cucc. A taktikai mellényem zsebeiből a G36-os tárakat a gépre dobálom, és helyükre teli pisztolytárakat rakok. A kocsiról leveszek egy Glock22-est és a sajátomat is előveszem a combtokból. Egy pillanatra belenyilall a fájdalom a lábamba, amitől előre bukom. Szerencsére előttem a MALP, így nem eke nagyot. Kezd elmúlni a morfium hatása, sietnem kell. Betárazom a két pisztolyt, lerakom őket és az orvosi táskáért nyúlok. Egy újabb, egy utolsó adag morfiumot találok benne. Át kell gondolnom beadjam-e.
“Ez már veszélyes. Komoly függőséget okoz egy ekkora adag. Még bele is halhatok. De ha nem jutok el a kapuig biztosan itt rohadok meg. Nincs mit tenni, muszály beadni, ha haza akarok jutni. Majd otthon kikúrálnak a drogproblémából.”
A bal karomon fel van tűrve a gyakorló. Rátekintek, miközben kibontom a steril injekciót. Tudom, hogy ez most a halálomat is okozhatja, de ez az egyetlen lehetőség. Beadom magamnak, aztán az üres fecskendőt eldobom a hátam mögé. A pszichotróp anyag szinte azonnal elkezd a szervezetemben dolgozni, érzem ahogy a fájdalom totálisan elenyészik. A lábamat érzem, de furcsán. Nincs időm gondolkodni, már hallom jönni az üldözőket. Felkapom a két fegyvert és csőre töltöm őket. Bicegve, nem is bicegve, hanem mint egy zombi, aminek rothad az izma és futni próbál úgy indulok meg én is, kifelé a barlangból. Kint dzsungelben tűz a nap, legalábbis a fák felett, azok alatt pedig elviselhetetlen páratartalom uralkodik. A bejáratnál a pisztolyokat felemelve körbetekintek. Sehol semmi. Előttem az út tisztának tűnik. A kapu nincs messze, csupán 300 méterre van, de jelen állapotomban nehéz lesz eljutni oda. Nem agyalok tovább, ha így teszek az biztos a halálomat okozhatja. “Futásnak” eredek. Mögöttem a hangok egyre erősödnek az üldözők tudják, hol vagyok, nyílván azt is hová tartok. Előttük kell odaérnem. Nem kell, KÖTELEZŐ.


1 héttel korábban